Kémia

Óra elején a tanár nagyban magyarázott, míg én a füzetembe firkálgattam, majd egyszer csak feltűnik, hogy túúúl nagy a csend. Persze hogy mindenki engem nézett, egy rák is megirigyelhette volna akkor a színemet. Na mindegy, haladjunk. Óra közepén írtunk egy dolgozatot, valami hülye számolásból. Már mindenki elővette a papírt, megírtuk a dolgozatot, és néztük a tanárt, hogy na akkor most mi van. Megindult felém, csoda hogy nem kaptam szívinfarktust. Iszonyatosan félek a tanártól.
"Az írásra hajlamos hölgyet megkérjük, hogy vágtasson ki a táblához"
Mit ne mondjak, kétszer esett ki a kezemből a filc, annyira remegett a kezem. Az osztály röhög, a tanár szúrósan néz. A poén, hogy ötöst kaptam, méghozzá csillagosat* hibátlan lett. Én sem tudom hogy csináltam.



*nem kapunk csillagot

Kifejezhetetlen

Olyan nem is tudom.. szerencsétlennek érzem magam. Ügyetlennek. Bizonytalannak, zárkózottnak. Nyámnyilának. Vannak azok a tipikus emberek, akik úgymond a jég hátán is képesek megélni. Na hát én ezer százalék hogy nem ilyen vagyok. Kiraknának egy közeli városba, és én ahelyett hogy kérdezősködnék, vagy egyáltalán bármi jelét produkálnám annak, hogy a megoldást keresem, csak bolyonganék.
De ez nem mehet így tovább. Ó, bárcsak tudnék változtatni rajta, de sajnos gyári hibás vagyok. Ez van, így jártam.

Furcsán

Kezdem magam furán érezni. Vasárnap ettem utoljára, de ha egyszer ez kell ahhoz hogy ne nézzenek ki mindenhol, addig csinálom amíg nem leszek elviselhető. És talán be tudom bizonyítani a szüleimnek, hogy igenis én is lehetek vékony. Hogy érek valamit..

Egy kis fény a szürke hétköznapokban

Úgy érzem sínen vagyok. Kontrollálni tudom az éhségemet, ami mindig nehezen ment, ráadásul a sportolás terén is csak jót tapasztalok. Tehát haladok, vagy legalábbis valami olyasmi. Csak a változást látnám már..