Kis öröm a hétköznapokban

Múlt héten az osztályfőnököm kitalálta, hogy nem elég jó az osztályközösség, csapatépítés célja érdekében bent fogunk maradni az iskolában. A harminckét gyerekből álló osztályból huszonnyolcan voltunk, annyira nem is rossz.
Kétes érzésekkel gondoltam reggel erre az egész hercehurcára, de végül is megérte. Mindenképpen. Egy közös activiti észrevétlenül hozta össze az osztályt, de csodákat nem várok.
Másfél szelet pizzát ettem, de így is szörnyen érzem magam. Földrajz felelésem olyan gyatra lett, hogy a tanár azt mondta, inkább legközelebb. Nem bírtam megszólalni, leblokkoltam, pedig egyike vagyok az olyan embereknek, aki ha kell ha nem, beszél. Visszatérve az órára, nagyon magam alatt voltam, ráadásul előtte még ettem is. Újra eluralkodott bennem az az érzés. Feleslegesnek, egy csődtömegnek. Bűntudatom lett, ki akartam adni magamból mindent. Küzdöttem a hányinger ellen, nem akartam megint gyenge lenni. A legnagyobb röhej az egészben az, hogy utána- ha lehet tetézni- még nagyobb önundor tört rám, amiért nem tudtam megtenni a célom érdekében. Ennek sehogy sincs értelme..